Az önmegsemmisítő matrica esete...

Ki ne emlékezne a Mission impossible (lehetetlen küldetés) című sorozatra. A nyitó képsorokat követően a csapat rangidős vezetője egy információs csomagot kapott amiből megtudta, hogy milyen küldetést is kell véghezvinnie a csapatával. A misszió titkosságát azzal jelezték, hogy az egyszer nézhető adathordozó (a sorozatban kazetta) megsemmisítette önmagát 5 másodpercen belül (..."This tape will self-destruct in five seconds ..." ). Bevallom nem irigyeltem a szereplőt, mert aki egyszeri megnézés után vissza tudja mondani az összes információt jegyzetelés és újranézés nélkül, az akár a szupercsapat tagja is lehet(ne). Eljátszottam a gondolattal, hogy mi van akkor ha például egy kóbor apáca vagy egy elefántcsorda eltereli a figyelmét. Hát erre szokták azt mondani hogy sz...r ügy (elnézést). Nincs visszacsévélés, nincs másik kazetta. Szóval aki ott van, ott van és ahogy a hallo, hallo című sorozatban az ellenállás lányai szokták mondani: "- Jól figyeljen mert csak egyszer mondom el!" 

No de most nem sorozatokról szeretnék ok-fejteni, hanem egy másik street-art alkotóról akit Erosie-nek hívnak. Egy holland művészről van szó aki saját bevallása szerint a graffiti-kódok, az illusztrált képek és a kereskedelemben használt képi nyelv valamit a tradicionális művészet között szeretne valamiféle párhuzamot húzni. Egyik munkája a 2004-es self-destructing-sticker azaz az önmegsemmisítő matrica. Amikor először hallottam erről bevallom valami olyasféle hatásra számítottam mint a fent említett sorozat képsorai. Van egy matrica ami elmondja, hogy meg fog semmisülni majd füstöt ereget és a végén látványosan  felrobban. Nos nem ez történik. A matrica valóban megsemmisül, de igazából a környezete semmisíti meg azt. Az emberek, a természeti erózió. De a végkifejlet a lényeg, hisz egy önbeteljesítő átokként létre is jön a megsemmisülés. A matricára rá is van nyomtatva hogy létre fog jönni. 

A lenti képsorokban láthatjuk a fázisokat: 

Alapvetően bármi amit csinálunk amit létrehozunk, alkotunk az alkotás pillanatától kezdve a romlik. Ezt az efemerizációt használta ki Erosie aki látnokként (nem kellett hozzá nagy jóstehetség) elővezette a megsemmisülést és rá is merte írni a jóslatát az művére. Persze lehet ez sokaknak nem elég, erre mondják hogy "nem nagy kunszt". Igaz, de a mögöttes tartalom, a mondanivaló és a művész "bevállalása" sokkal fontosabb mint egy olcsó matrica. Erosie végigdokumentálta az egész megsemmisülést ami ca. két évébe telt majd a jóllakottság érzésével (Ő megmondta előre) hátradőlt hisz végül is a műve végrehajtotta a természet akaratát azaz ami megszületett egyszer az el is fog pusztulni. 

F.h.: http://www.erosie.net

Street-art avagy a téma, meg az utca és a heverészés....

Mai okfejtegetésem leginkább a művészeti látásmód egy kedvesen humoros de ugyanakkor sokkal ősibb látásmódjáról fog szólni. Ha az ember ránéz művekre akkor sokszor meg tudja állapítani, hogy ki lehet az alkotója. Milyen lehet a lelkivilága, látásmódja, érzékenysége, mondanivalója, társadalmi háttere. Hamar kiderül, hogy az illető férfi vagy nő. Számomra ez most sem volt másképp... 

Ma Sandrine Estrade Boulet munkáit szeretném bemutatni. Munkái egyszerűek, leleményesek rácsodálkoznak a világra, a városra és megvan bennük az ősi, eredendő művészeti (bele)látásmód. Leonardo da Vinci-től citálok egy klasszikus történetet mely szerint arról értekezik művészetelméleti munkáiban hogy a falon látott foltok (feltehetően felázott vakolatra gondolt) hogyan működtetik a művész fantáziáját és leginkább hogyan segítik elő a belelátás képességét. Arról van szó, hogy a foltok formáit, körvonalait egy konstruktív elme képes úgy értelmezni, hogy abból értelmes ábrákat rakjon össze. 

A pszichológiában a Rorschach teszt is ezen az elven alapul. Da Vinci maga is egy régi elméletet írt le, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy ez ősidőktől fogva benne volt a művészetek kialakulásában. 

Talán ebben a kontextusban a legfontosabb, hogy a környezet hogyan hat a művészekre. Hogyan működik a horror vacui. Miként módosítja egy művész a környezetét. Amikor Sandrine Estrade Boulet alkotásait nézegettem rájöttem hogy nem csak és kizárólag erről van szó. Hiszen utcai hulladékokba és mindenféle kacatokba (amit valljuk be észre sem akarunk venni) lát bele témákat. És ami különösen tetszik, hogy mindezt nagyon frissen egy kislány álomvilágával teszi. Persze vannak sokkal mélyebb témák is de azokat egy tréfával el is hárítja és leginkább arra ösztönzi a nézőt, hogy ha legközelebb ilyen randomszerű elrendezést lát nyugodtan indítsa el a fantáziáját legyen az bármilyen is... :)

Star Wars avagy no para(frázis) ?

Kedvenc témám a parafrázis, azaz olyan átdolgozás ami egy már meglévő alkotást értelmez újra szabad eszközökkel és asszociációk használatával. Az ilyen új "művekből" rengeteg létezik. Most sokan mondhatják, hogy ez lopás vagy a feltűnési viszketegségben szenvedő fantáziátlan alkotók eszköze. Részben igazuk van, de vannak művek amik mögött sokkal komolyabb eszmeiség van, mintsem első ránézésre az látható lenne. Gondoljunk például olyan alkotókra mint Karinthy vagy akár a humoristák, akik egy már ismert témát karikíroztak ki. Ennek hozadéka, hogy az ember a homlokára csap és azt mondja magában "ezt már ismerem vagy ezt már láttam". Ha valamit az ember sokszor lát akkor az emblematikussá válik számár. Megjegyzem, hogy erre a pszichológiai hatásra játszanak rá a reklámszakemberek is, hiszen ha kellő mennyiségben látjuk az adott mosóport vagy például a mikulás idealizált figuráját akkor azt preferáljuk. 

Mai bejegyzésem -mint ahogy a cím is mutatja- a Star Wars filmeket járja körbe azaz pontosítok helyezi be egy számunkra ismert vagy -remélhetőleg- korábban látott közegbe. A művek viccesek és elgondolkodtatóak. Két teljesen különböző műfaj (magas művészet és sci-fi film) nászából keletkeztek. Az eszközök különfélék, van köztük képszerkesztő programmal és van hagyományos technikával készült mű is. 

A műfaj sajátossága a kollázs ami egy műszó, részeltekből álló, kumulatívan (egymás mellé, elé, alá) elhelyezett, ragasztott képet jelent. Innen ered a neve is: kolla (lat. ragasztó). Itt meg kell említenem a dadaista mozgalmat -ami Kurt Schwitters alapító nevéhez kötődik- és a legfőbb kifejezőeszköze a kollázs volt.

K. Schwitters: Formák térben c. kollázsa, 1920

És ha itt visszakanyarodunk a Star Wars-hoz, akkor egy kortárs dadaista vonulatot láthatunk. Hiszen mi ez, ha nem a magas művészet kifigurázása és egy underground műfaj felnemesítése, valami olyanná ami önmagától sosem lett volna. Viszont ha visszagondolunk arra, hogy a sokszor nézett képeket automatikusan megjegyezzük akkor ennek van egy hasznos oldala is. 

Egy példa, hogy a dadaisták és a szürrealisták főként Salvador Dali gyűlölték a zongorát mint eszközt. Ennek volt egy személyes oldala is, lévén Dali gyerekkorába kiemelt szerepet játszott ez a tárgy. Elbeszéléseiben leír egy történetet arról hogy egy hatalmas zongora volt a család birtokában amit ha szeszélyük úgy tartotta kivittek egy sziklaszirtre és ott játszottak rajta. Nos, ezek után senki se csodálkozzon azon, hogy Dali olyan műveket hozott létre ahol a hangszert blaszfemizálja. Továbbá a zongorát a 19. század "hízelkedő, romantikus" eszközének tartották ami már nem illett bele a 20. század eleji forrongó és lázadó mentalitásába. 

S. Dali: Atmoszferikus koponya szodómiát követ el egy versenyzongorán, 1934

Viszont ami a lényeg ebben, hogy ez a megtagadott hangszer újra és újra megjelenik a műveikben. Amit nagyon tagad a művészet az újra és újra előbukkan. Ennek szép példája Joseph Beuys 1966-os műve a "filtrtált zongora" (lásd a lenti felvételen) ami egy rehabilitációs aktus. A hangszert bevonta filccel és mézet, zsírt és egy kereszt szimbólumot helyezett el rajta (ezek gyógyító erővel bírtak számára) és így hozta vissza az "életbe" ezt a megtagadott eszközt. 

Ha valamit sokszor látunk akkor az emblematikussá válik. Az voltaképp mindegy milyen módon látjuk a hangsúly az ismertségen van. Talán akkor jobban fog érdekelni minket az eredeti mű, a szerző és minden más információ amit megtudhatunk. 

Íme a legjobb parafrázisok (forrás helye http://www.worth1000.com) és az eredeti alkotások is: 

Jacques-Louise David: Marat halála, 1793

id. Pieter Bruegel: Gyermekjátékok, 1560

ifj, Hans Holbein: Morus Tamás arcképe, 1527

Milói Vénusz, i.e. 130-100 

Jacques-Louise David: Napóleon átkel az Alpokon, 1801

Andy Warhol: Che Guevara, 1962

Express Yourself

Madonna a nagy kedvencem, ezért most az 1989-ben készített Express Yourself című klipet szeretném bemutatni, művészet és tárgykultúra összefüggéseiben. A klip rendezője David Fincher, akinek számos híres kult film fűződik a nevéhez, mint például: A végső megoldás: Halál (Alien 3, 1992), Hetedik (Se7en, 1995), Harcosok klubja (Fight Club, 1999), Pánikszoba (Panic Room, 2001), A Zodiákus (Zodiac, 2007). A klip alapötlete az 1927-ben forgatott Metropolis című film (rendező: Fritz Lang). Az itt látható képsorozaton össze lehet hasonlítani a film és a klip képkockáit. David Fincher rengeteg elemet átvett ebből a filmből, de átfogalmazta a 90’es évekre és természetesen Madonna elgondolásaira.

A Metropolis című film (alsó sor) és a videóklip (felső sor) összehasonlító kockái.

A klip, forma és színvilágát az art deco időszak, azaz az 1920-as 30-as évek műalkotásai inspirálták. Olyan remek művek, mint Tamara de Lempicka által alkotott a nagyvárosi, elidegenedett, excentrikus, dekadens emberek világát, az indusztrializmust és a technikai forradalmat bemutató festményei. Nem véletlen, hogy ezeket a műveket Madonna is gyűjti.

Néhány alkotás a festőművésznőtől ami a klipet ihlette:

A klipben látható tárgyak is fontos századelős szimbólumok. A klipben, több ízben is látható, magas támlájú úgynevezett „Argyle Chair” széket, ami(vel)n Madonna meglehetősen pornográf módon táncol, Charles Rennie Mackintosh tervezte 1897-ben, Glasgowban. Mackintosh az angol szecesszió (ott Liberty) megteremtője. Korát megelőzve geometrikus formákat és konstruktivista absztrakciót alkalmazott műveiben. Nem lehet véletlen hogy ez az alkotás belekerült a klipbe, hiszen teljesen beleillik az art deco formavilágába.

Az eredti szék "Argyle Chair"

A másik fontos és érdekes alkotás az alsó kép közepén látható "Zig-Zag" széket 1934-ben készítette a Holland designer Gerrit Thomas Rietveld. A szék tulajdonképpen, négy darab cseresznyefa lapból van összeillesztve. Ez a konstruktív megoldás a modernista felfogás és a De Stilj mozgalom fontos állomása. 

Úgy tűnik, hogy Madonna és a klip rendezője David Fincher semmit sem bíztak a véletlenre. Metropolis, Lempicka, Mackinthos és Rietveld mind jó referenciák egy ilyen jól sikerült klip látványvilágának elkészítéshez. 

Született feleségek

Nos, első témának a Született feleségek (Desperate Housewives) amerikai televízió sorozattal kapcsolatos gondolataimat szeretném közzétenni. A sorozat intrójában látható művészeti alkotások felkeltették az érdeklődésemet. Kíváncsi lennék rá hány amerikai ismerné fel ezeket az alkotásokat. Ezért gondoltam, hogy érdemes lenne egy pár szóban külön-külön is ismertetni ezeket a műveket. Elsőként itt van, idősebb Lucas Cranach festménye 1526-ból Ádám és Éva. Ez a festmény, a németalföldi késő-gótika egyik legjellemzőbb alkotása. Már érezhető benne a reneszánsz embereszmény és naturalizmus is, de az erős gótikus hagyományok is.

Egy érdekesség: Lucas Cranach 1472 októberében egy bajorországi kis helységben Kronach-ban született. Családjáról és fiatal koráról keveset tudunk. Apját, aki szintén festő volt, Hans Malernak hívták, de valószínűleg a maler (festő) itt a foglalkozására utal. Lucas szülővárosának akkori írásmód szerinti nevét vette fel, így valódi családneve, a mai napig homályban maradt.

A második alkotás egy Noferitié ábrázolás az ókori egyiptomiból. A nofertité, egyiptomi jelentése: szép ahogy jössz, vagy jó ahogy jössz. 

Ez után következik egy másik gótikus alkotás, az Arnolfini házaspár portréja Jan van Eycktől.  Ezt a művet a festő a festményen látható barátjának, a luccai kereskedőnek, Jean Arnoulphinnek adta házassági ajándékba. Ez nem egy megfestett eljegyzési jelenet, ahogy Erwin Panowsky gondolta. A nő nem terhes, a ruhaemelő kéztartás egy gyakori kortárs átvétel (szűz) Szt. Katalinról.

Érdekesség! Hogy Jan van Eyck a festmény falán, a konvex tükör fölött a következőket írta: Johannes de Eyck fuit hic 1434", azaz itt járt Jan van Eyck, (1434) Ez egyfajta korabeli graffitinak fogható fel.

A következő mű bár még áttételesen a gótikához köthető, de csak a címében. Grant Wood 1930-as képéről van szó melynek címe az amerikai gótika. Az amerikai művész egész életét Iowa államban töltötte, és a regionalizmus képviselője lett. Ez a realista irányzat É-Amerikában terjedt el, arra a vágyra épült, hogy az amerikai művészek saját környezetüket fessék le, és szakadjanak el az európai kultúrától. A képen látható házaspár a totális elhidegülés mintapéldánya.

Érdekesség: Nemrég láttam a képnek egy olyan parafrázisát, amelyen a farmer férj, vasvillájával leszúrja a feleségét. Őt már csak a kép hátterében láthatjuk, hogy kiáll a hátából a vasvilla. Ez jó példája annak, amikor egy egyszerű, de jelképes festmény ismertté válik és megmozgatja a fantáziákat. Persze ez egy durva példa, de sok hasonló szellemes átírat, létezik még. Ezekről további bejegyzésekben írok majd részletesen.

A sorban következő alkotás Dick Williams műve az: Am I Proud! I'm Fighting Famine by Canning Food at Home. (1946) Ez a művész a populáris témákat dolgozta fel, főleg a hirdetések plakátjait. Ez a mű is erről szól, a negédes háború utáni háziasszonyok „lázadásáról”. Ennek a hangulata áll legközelebb a sorozathoz, a stepfordi hangulatával. Az ide kapcsolható alkotás a Stepfori feleségek (The stepford Wifes 2004) amely szerintem egy remek alkotás.

Érdekesség: az első világháborúban a feleségek féltették a férjeiket és gyermekeiket, akik a fronton harcoltak, amíg a második világháborúban ez fordítva volt. A férjek jobban féltették az otthonmaradt feleségeiket és családjukat, mivel a háborúban a legbiztonságosabb hely a hadsereg volt, és az otthon maradtak sokkal nagyobb veszélynek voltak kitéve.

Elérkeztünk a Cambell’s leves konzervhez. Ez Andy Warhol alkotása, címe: Cambell’s Soup Can I (1968). Őt tartják a pop art legnagyobb művészének, bár ezt nem művészetének minőségével érte el. Persze nem vitás, hogy művei az amerikai pop kultúra ellen lázadtak, a saját eszközeivel. Ez a mű egy szitanyomat, amit Warhol előszeretettel használt még sok munkájához, ahol is popsztárokat, idolokat ábrázolt. Ilyen volt például Marilyn Monroe, Liz Taylor, a szabadság szobor, de akár Mao vagy Elvis Presley is.

Érdekesség: Warhol úgy nyilatkozott erről a művéről, hogy azért festette meg a leves konzerveket, mert gyerekként mindig ilyenek evett és annyira megutálta, hogy gondolta most inkább megfesti. Érdekes személyiség volt, miszticizmusát erősítette, hogy állandóan kamuzott az őt kérdező riportereknek. Például, soha senki sem tudta, hogy mikor és hol született pontosan. Csak később derült ki, hogy az anyakönyvi kivonata szerint, Andrea Warhola néven született 1930. szeptember 28.-án, Forest Cityiben (Pennsylvania), Cleveland, Philadelphia és Pittsburgh helyett, mert általában ezeket jelölte meg születési helynek. Persze ezt a kivonatot - az ő megszokott játékai szerint- hamisítványnak tartotta.

Legvégül, itt van a zárómű ami több alkotásból tevődik össze. Az alkotó, Roy Lichtenstein (1932-1996) műve pedig a hopeless, ami szintén egy pop art mű. Lichtenstein a comicsokból dolgozott és a tömegmédialitás jelenségét mutatta meg műveiben. A fogyasztói társadalomra mért csapásokat kérdöjelezi meg, mivel úgy vélte, hogy társadalma mintegy kész megoldásokat kap minden helyzetre, mint például a női, és férfi szerepek, szterotípiák (szőke nő, agresszív férfi, stb). Ezért nyúlt a comicshoz amelyek tele voltak ezekkel a sztereotíp jellegekkel és emelte őket ikonszerű állapotra, magasművészeti rangra. Ez tiltakozás volt az ő részéről akárcsak Warholnál a társadalom saját eszközeivel.

Érdekesség: Lichtenstein festményeit nem szitanyomatokkal készítette, mint ezt Warholnál láthattuk, hanem kézzel festette, ami rendkívül sok időt vett igénybe. Ezzel is lázadt a comicsok ellen, mivel ezek gyorsan és nagy tömegben készülnek. Mindig létező képregényekből dolgozott. Még arra is ügyelt, hogy a nyomtatás során elrontott raszter színeket is pontosan olyannak fesse le, mint ahogy az elkészült.

Remélem ez a kis ízelítő felkeltette az érdeklődéseteket és most már másképpen nézitek a Született feleségek sorozat bevezető képsorait. Ezt a kis leírást segítségnek szántam, hogy akit behatóbban érdek bármely művész vagy alkotás az el tudjon indulni egy kis kutató munkára. Jó szórakozást mindenkinek! 

P.s.: Ezt a bejegyzést már korábban feltettem az internetre a de sajnos nem tudok belépni az oldalra. Szóval a szerzőiséget nem loptam az is az én munkám (kicsit átjavítottam és a képanyagot is pontosítottam).